Árvízi védekezés vs. Bözödújfalu – nyugdíj vagy ingatlan?
Alighogy levonult egy nagy árvízi hullám a Dunán, érkezett a hír a kormányzati elképzelésről, hogy 2025-ben – csakis egy évre – lehetővé tennék az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások ingatlancélú felhasználását. És számítások vannak róla, hogy ettől a teljes szektor kb. 2100 MrdFt-os vagyonának mintegy 15%-os, számszerűsítve 300 MrdFt-os része kivonását, e célú felhasználását eredményezheti. Mivel az ördög mindig a részletekben rejlik, s a részletszabályok még nem ismertek, így szakmai álláspontunk még nincs a tárgyról, helyette kvázi előszóként álljon itt egy rövid történetrészlet (Vujity Tvrtko – Nógrádi Gergely: Tizenkét pokoli történet-éből):
„1. Az elsüllyesztett falu
…Aztán lassan Bözödújfalura terelem a szót, s ők kelletlenül ugyan, de beszélni kezdenek a nagy tragédiáról.
– Boldogul éltek – emlékezik egy marcona külsejű férfi összevont szemöldökkel -, szerették nagyon a falujukat.
– Talán maguk között is van odavalósi?
– Élnek itt néhányan a községben, de lelki károsodottak, nem járnak sehová. Nehezebb nékik, mint az elkőtözötteknek, mert tudják, hogy mindösszesen háromszáz méterre vannak a régi otthonuktól. Mi magunk se nézünk a vízre, ha dógunk van afelé, hát még ük hogy elfordúnak, ha arra gyünnek haza. Nem járnak azok kocsmázni…
– Elátkozott tó a’, mindenkinek jobb, ha nem kerül a közelibe, anynyi benne a könny – toldja meg asztaltársa dünnyögve.
– Pedig hogy örültünk, hogy végre munkahely lesz… És halkan, nehézkesen, egymás szájából véve át a szót mesélni kezdik a szörnyű történetet, a hatszáz esztendős falu végzetét. Mintha ma lenne, úgy él előttük az a decemberi nap, amikor megérkezett a plakátos kocsi és kiragasztották a felhívást, amely szerint hétvégén Viorel elvtárs, a megyei atyaúristen személyesen jön el a csöppnyi Bözödre. A helyiek a karácsonyi készülődés közepette is – merthogy hiába tiltották meg Romániában, a magyarok egy-egy fenyőággal, s az ágak fölé aggatott szentképpel titokban csak megemlékeztek a szeretet ünnepéről -, meg-megálltak a vörös csillagos plakát előtt, s meglepve olvasták a szokatlanul szívélyes sorokat. Falugyűlésre hívták őket, „fontos ügyek megvitatása céljából”, s igencsak furcsállották, hogy ezúttal nem írták ki: a megjelenés kötelező. De a faluhírmondó villanyoszlopokra szerelt bádoghangszóróiból naponta többször is rájuk zúdult az érces figyelmeztetés, hogy „az ügy nem tűr halasztást, duzzasztógát épül a közelben”. A községben futótűzként terjedt a hír, hogy lesz végre munka, lesz áram, s még a „gyüttmentek”, a betelepített románok is együtt örültek az őslakosokkal, hisz ők is éheztek. Aztán felvirradt a nagy nap, s a helyi párttitkár már kora reggel a faluház dísztermében tüsténkedett. A plafonról aláhulló vörös bársonyfüggönyre feltűzték a „Bunastare, Fericire!” (Jólét, Boldogság!) feliratot, és persze a Conducator megnyerően mosolygó portréját, a párttitkár pedig próbát rendelt el kora délutánra a kisiskolásoknak, hogy este gördülékenyen folyjon az ünnepi műsor. Minden ragyogott, s a község díszbe öltözve várta a vezetőt. Csak a technika ördöge szabotálta Viorel első látogatását, a főpróbán ugyanis az özönvíz előtti magnetofon bekapta a román nemzeti himnusz szalagját, így aztán a párttitkár retorzióktól rettegve várta élete legnagyobb eseményét. Még világos volt, amikor Bözödújfalu polgárai átkeltek a dombon. Mindig arra jöttek, sokkal rövidebb volt, mint megkerülni. Most azonban hangosan nevetgélve, egymást ugratva szaladtak lefelé a lejtőn. Mire Viorel elvtárs és kísérete megérkezett a faluházhoz, a túlfűtött díszteremben már egy gombostűt sem lehetett volna elejteni. Ömlött a víz az emberekről, de nem bánták; kipirulva, boldogan várták a duzzasztógátról szóló hivatalos bejelentést. Viorel alacsony, köpcös férfi volt, a falubeliek mindössze annyit tudtak róla, hogy a megyét érintő minden fontosabb határozatot ő ír alá. Sokkal több információhoz most sem jutottak a vezetőről, mert Viorel azonnal a közepébe vágott. Persze románul beszélt, a tolmács fordított.
– Elvtársak, elvtársnők! – mondta. – Nagy hírt hoztam maguknak. Nagy és örömteli hírt. És munkahelyet, mit munkahelyet, fejlődést!
Soha többé nem kell azon izgulni Bözödön és Újbözödön, hogy átveszik-e a terményt, vagy hogy lesz-e szárazság. Víztározó épül, duzzasztó egy erőműhöz. Morajlás futott végig a termen, az emberek izgatottan adták tovább a vezető szavait gyengébben halló társaiknak. És Viorel folytatta.
– A víztározó a gátépítési időszakban hetven-nyolcvan embernek adhat munkát. Sőt, ha jól dolgoznak, többnek is. A falu és az épülendő gát között busz szállítja majd magukat, ezért, elvtársak és elvtársnők, nos, ezért Maguk kapnak tőlünk, a román kormánytól és a Conducatortól egy autóbuszt!
Hátulról üdvrivalgás hallatszott, néhányan pedig tapsolni kezdtek. Viorel azonban feltette a kezét, és azt mondta:
– Kár erre több szót vesztegetni, elvtársak, íme, beszéljenek a tervek.
Intésére kilépett a kíséretéből két megtermett fiatalember, felállítottak egy táblát a vörös terítővel letakart asztal elé, és rajzszögekkel feltűztek egy selyempapírt, amelyen a duzzasztó tervezett kialakítását mutatták be a mérnökök.
– Ez itt az elgondolás – mutatott a táblára Viorel -, persze igen pontos számítások előzték meg a mérnökök munkáját. Most tartunk egy kis szünetet, megnézhetik maguk is a tervet, a mérnök elvtársak pedig, akik maguk miatt utaztak le Bukarestből, elmagyarázzák maguknak, ha valamit nem értenek. Figyelem, utána szavazniuk kell a gát és a gyűjtőtó építését illetően! Ugye értenek?
Az emberek bólogattak.
– Rendben. Búcsúzóul még csak annyit, hogy nálunk demokrácia van, csak és kizárólag a nép akarata számít. Mi ajándékot hoztunk maguknak, de nem kötelező elfogadni. …”